Szomorú nap ez a sivatagban. Pedig valójában lenne ok az ünneplésre: Jedda Marshall hosszú idő után tért haza. Mégis nyomasztó csend ereszkedett az ausztráliai vadonban élő közösségre. Az itt élő, mintegy háromszáz lelket számláló közösség tagjai visszavonultak otthonaikba. Jedda Marshall a felhőkre emeli tekintetét és egy szót sem szól. Családjának egyik tagja elhunyt. Ma lesz a temetése és az egész közösség gyászol. De legalább Jedda velük lehet ezen a fontos napon, és ez egy jelentős lépés az életében.
Sok idő telt el azóta, hogy Jedda Marshall kénytelen volt elköltözni Papunyából. Ő egy azok közül az ausztráliai bennszülöttek közül, akik életét megkeseríti a vesekárosodás. Ez az oka annak, hogy Alice Springsben, Papunyától 240 kilométerre kellett élnie. Alice Springs az egyetlen jelentősebb város közép Ausztráliában, amely a turisták által kedvelt Uluru hegy – korábbi nevén Ayers Szikla – kapujában terül el. A városban megtalálhatók éttermek, boltok, repülőtér és egy vasútállomás is. Azonban a bennszülöttek, köztük Jedda Marshall, aki kénytelen volt elszakadni a közösségtől, különösen nehezen talál társadalmi támogatást, és otthont Alice Springs-ben.
Azonban ma Jedda Marshall visszatérhetett szülőhelyére, ahol nevelkedett és iskolába járt, életre hozta hét gyermekét, és ahol bolti eladó volt mielőtt megbetegedett. Hazatérését a Lila Teherautónak köszönheti, amely visszavitte őt otthonába. A Lila Teherautó ezen az első útján egy teljes dialízis állomást szállít fedélzetén, és Jedda az első beteg, aki igénybe veheti ezt az új, kerekeken gördülő egészségügyi ellátást.
A teherautó létrehozása és felszerelésének biztosítása számos szervezet, köztük a Fresenius Medical Care közös erőfeszítése révén jött létre, amely biztosította a felszerelést és segédkezik a dialízis kezelések kivitelezésében.
A Lila Teherautó azonban sokkal több egy egy mobil egészségügyi létesítménynél. „Szörnyű feszültséget okoz a betegeknek és családjaiknak, hogy el kell hagyniuk az otthonukat” – mondja Deb Lillis ápoló, Jedda kísérője. A teherautó számottevő társadalmi jelentőséggel is bír az által, hogy lehetővé teszi, hogy az őslakosok megkaphassák dialízis kezelésüket távol a nagyvárosoktól, a saját otthoni környezetükben.
A közép-ausztráliai őslakos közösség az 1990-es években kezdte először megtapasztalni a körükben észlelt vesebetegségek következményeit. Az új esetek növekvő száma hamar bebizonyította, hogy nem csupán egyéni problémáról lehet szó. A megbetegedések társadalmi vetülete is jelentkezett; a vadonban élő kis közösségek meggyengülésével az őslakosok kulturális hagyományai is veszélybe kerültek.
„A közösség fontos tagjai voltak kénytelenek a dialízis kezelések miatt hosszabb ideig távoli városokban élni, így nem volt lehetőségük arra sem, hogy visszatérjenek, és részt vegyenek közösségük társadalmi életében.” – mondja Sarah Brown, a teherautóban elhelyezett mozgó dialízis központ, és az azt kiszolgáló személyzet vezetője. „Az őslakosok kultúrájának sarkalatos pontja a szóbeli hagyomány: a hagyományos tudás dalokban jelenik meg, így azok segítségével adják tovább az idősebb nemzedékek tagjai a fiatalabbaknak. Mivel főként az idősebbek betegednek meg, ezért a közösség teljes tudástára került veszélybe."
Korábban egy szállóban éltem, most pedig egy másik családnál lakom, de nem igazán tudom, mi történik majd ezt követően.
A 90-es évek végén a Nyugati Sivatag őslakosai elhatározták, hogy saját kezükbe veszik a közösség vesebetegeinek megsegítését. Papunya Tula képzőművész négy festményt adományozott a közösségnek, melyek közel 800.000 euróért keltek el egy Sydney-ben, az Art Gallery of New South Wales-ben megrendezett művészeti árverésen 2000 novemberében. Az ebből szerzett forrást felhasználva hozták létre a jótékonysági szervezetet, melynek neve Nyugati Sivatag Nganampa Walytja Palyantjaku Tjutaku Aboriginal Társulás (wdnwpt), amely nyers fordításban annyit tesz: Mindannyiunk családjának javára.
Az azóta eltelt időben a szervezet komoly erőfeszítéseket tett a vesebetegek helyzetének javítására. Sarah Brown a szervezet tevékenysége mögött álló jó lélek. Már jó néhány éve dolgozik a vadonban. „Szeretem ezt a vidéket, a távol eső területet, és az őslakosok érdekében, az ő életkörülményeik fejlesztéséért végzett munka valódi megtiszteltetés számomra” – mondja.
A szervezet megalapítása óta a vesebetegek száma folyamatosan emelkedik. Velük együtt pedig a problémák is szaporodnak. „Az őslakosok szoros kötelékekkel viseltetnek közösségükhöz, valamint a helyhez, ahol élnek” – erősíti meg Pintupi, a teherautó vezetője. Ő nemrég még a természethez közeli, nomád életvitelt folytatott. „Még ma is elterjedt, hogy a falvakban a közösség tagjai a szabad ég, a csillagok alatt szeretnek aludni. Amikor viszont a városba kényszerülnek egy bezárt kis szobába, akkor pszichológiailag is szenvednek – mondja Sarah Brown mindennapi megfigyelései alapján.
Azonban mostantól – köszönhetően a Lila Teherautónak– az Alice Springben élő betegek meglátogathatják közösségüket, és pár héten át részt vehetnek a családi eseményeken és vallási ünnepségeken.
A 12 méter hosszú teherautó, melyet Papunya Tula művész csapatának motívumaival díszítettek, elég hellyel rendelkezik egy dialízis készülék, egy vízkezelő rendszer és különböző szűrő technológiák elhelyezésére. 900 liter kapacitású víztartály áll rendelkezésre a dialízis kezeléshez, valamint egyéb célokra egy másik, 450 literes víztartály szintén a teherautó tartozéka, éppúgy, mint a fürdőszoba és az alvó helyiségek. A generátor képes kiküszöbölni az esetleges elektromos hálózati zavarokat. „A járművet úgy szerelték fel, hogy képes legyen néhány hétig egyhuzamban úton lenni” – mondja Sarah Brown.
A teherautó személyzete a sofőrből és egy ápolóból áll. „Megfelelő tapasztalatokra tettünk szert a dialízis készülékek szélsőséges körülmények között való működtetésében”–mondja Deb Lillis, aki a csapat irányítója és a teherautó felavatásának útjára is elkísérte a személyzetet. Azonban a gyakorlat hamar megmutatta, hogy az összetett gépek üzemeltetése a vadonban jelentős kihívásokkal járhat.
