A négy vesém és én

Magyarországon mindenki ismeri Both Andrást, vagy legalábbis a hangját. Ő a legnagyobb magyar kereskedelmi televíziós csatorna “hangja” és kiváló színész. Sokan azonban nem tudják, hogy ő egyben a Nemzeti Vese Program nagykövete is. Miután dialízis kezelésen és két transzplantáción esett át, Both András időt szánt arra, hogy megossza velünk tapasztalatait.

1993-ban vagy 1994-ben már tudtam, hogy egy nap baj lesz a veséimmel. A vesebetegségemet akkor egy nagyon egyszerű fertőzés okozta.

Először munka közben vettem észre, hogy valami nincs rendjén. Egy próba során nem voltam képes a lábamon megállni. A kollégám vitt haza, azt hittük, hogy csak egy kis pihenésre van szükségem. A feleségem azonban aggódott, ragaszkodott hozzá, hogy keressünk fel egy orvost, aki ultrahangos vizsgálattal megállapította, hogy policisztás vesebetegségem van. Azt sem tudtam, hogy mi az. Az orvosom beutalt egy nefrológushoz, akitől megtudtam, hogy kromoszóma rendellenességről van szó.

A nefrológusom először azzal biztatott, hogy valószínűleg nem lesz szükségem kezelésre egészen 50 - 60 éves koromig. Az élet azonban kiszámíthatatlan, hamarabb szükségem lett rá. Állandó fáradtság gyötört. Most utólag már tudom, hogy annak a következménye volt, hogy a vesém nem tudta megfelelően átszűrni a véremet.

2003-ban felkerültem a várólistára, hogy egy donorvesét kapjak, és azt mondták, addig dialízis kezelést kell kapnom.. Nem aggódtam a műtét miatt. Tudtam, hogy mire számítsak, mivel a nefrológusom megbeszélte velem a részleteket, és úgy döntöttem, nem stresszelem magam olyasmi miatt, amire nincs befolyásom. Azt is a fejembe véstem, hogy egy elérhető veséről szóló riasztás még nem garantálja, hogy meg is történik a transzplantáció. Több tényező összehangolására van szükség a műtét elvégzéséhez.

A feleségem előkészített egy kórházi bőröndöt, melyet a szekrényemben tartottam. Így készen álltam az indulásra, amint riasztást kapnék. Ez meg is történt, még azelőtt, hogy elkezdtem volna a dialízist. “Jó reggelt Both úr”- köszöntött a koordinátor a telefonon. “Riasztása van.” Egy órám volt arra, hogy a klinikára érjek. Ekkor kezdtem pánikba esni.

Az agyam hirtelen villámsebességgel kezdett működni. Kivel beszélhetnék? Mit kell még megszerveznem? Gyorsan oda kellett érnem, de nem tudtam, hogy megkapom-e a vesét. Riasztáskor több beteget is behívnak, és jó néhány tesztet kell elvégezni, körülbelül egy óra elteltével megtudtam, hogy én kapom meg a vesét.

Nem igazán emlékszem a műtétre. Csak azt tudom, hogy mindenütt fájt, miután felébredtem. Akkoriban egy régebbi műtéti és más érzéstelenítési eljárást alkalmaztak. Ezután három vagy négy napot kellett várni, hogy meggyőződjünk róla, hogy a testem befogadta az új vesét. Amikor elérkezett a pillanat, összecsomagoltam és hazamentem.

Három hónappal később a dolgok rosszabbra fordultak. A donorvesém működése megszűnt, de a vese ma is a testemben van!
A dialízis központban tett első látogatásom alkalmával nem kezelésre érkeztem. Ellenőrzésre mentem, és merő kíváncsiságból körülnéztem. A lehető leghamarabb ki akartam jutni onnan: “Mit keresek én itt? Ezt nem gondolhatják komolyan…” Ugyanakkor tudtam, hogy dialízis vár rám – és ez tart majd életben. Amíg dialízis kezelést kaptam megpróbáltam élni az életemet és számomra élvezetes dolgokat csinálni. Hétvégente nagyobb szabadságom volt, bár szednem kellett a gyógyszereimet, figyelnem kellett az étrendemre és a folyadékokra.
A második donorvese miatti hívás szintén váratlanul jött. Ezúttal azonban tudtam, mi vár rám. Rájöttem, milyen fontos, hogy jó viszonyban legyek az orvosommal. Megértettem, hogy mit akarok, és követtem az utasításait, hogy elérjem a célom, ami megkönnyítette az orvos dolgát is
Második alkalommal a műtét könnyebb volt, részben a gyógyszerek és a műtéti technikák fejlődése miatt, és sokkal simábbnak éreztem a beavatkozást.

Családi élet – az őszinteség a lényeg

Sokan kérdezték, hogy a családom hogyan tudta kezelni személyes utazásomat. Az őszinteség elkötelezettje vagyok, ezért már kezdettől fogva nyíltan beszéltem mindenkivel, beleértve a gyermekeimet is. Időnként meglátogattak a dialízis közben, így bepillanthattak életemnek ebbe a részébe is. Amikor megtudtam, hogy a donorvesém nem működik, nem hagytuk, hogy ez a helyzet tönkretegye az életünket. Továbbra is kirándultunk és utaztunk, akkor is, ha ez körülményesebb tervezést igényelt.

A transzplantáció óta tudatosabban foglalkozom az egészségemmel. Az immunrendszerem gyengébb az antibiotikumok miatt, ezért vigyáznom kell magamra. Beveszem a felírt gyógyszereket, és mindent megbeszélek az orvosommal. Amikor utazom, duplán ellenőrzöm, hogy minden gyógyszerből nálam van-e a megfelelő mennyiség. Ettől eltekintve ugyanolyan életet élek, mint bárki más, csak egy kicsit több odafigyeléssel és tudatossággal.